Örkény Színház, Georges Feydeau: A hülyéje, Mácsai Pál rendezése
A 2008 őszén bemutatott Feydeau darab még mindig erős házat hoz a Madách Kamara örökségét cipelő Mácsai színházban, ami szép teljesítmény. A múlt heti Mohácsi darab bogarat ültetett a fülembe, a Hülyéje logikus folytatásnak tűnt a májusra lassan kitikkadó évad vége felé könnyedebb, de tartalmas perceket keresve. A legnagyobb hatást a Radnótiban látott bohózatra gyakorolta az este, megszépítve annak halványuló emlékét.
“soha életemben ilyen álmos..” ásítja az igazgató a színpadon, a darab egyik főszerepében, többen egyetértünk vele. Az NDK hangulatot árasztó díszletben, mely a Magyar Rádió hangstúdióját is felidézi, felszínes, sematikus figurák mozognak néhol eleven, színes játékossággal. Egyszínű emberek, színházi tapasztalataik tükrében teljesítő színészek, egy tét és épülő ritmus nélküli cselekményben. A darab gyengébb vátozata a már említett első számú Feydeau bohózatnak, története a házasság és a szédelgés témakörében él. És itt álljunk meg egy pillanatra.
A szerző pergő, kacagtató darabjaiban a harsány szórakoztatáson kívül mindig megcsillan a cinikus, csalódott házasember őszinte, tiszta pillanata, a másik ember iránt érzett szerelem fellobbanása. Nem csupán a vágy, hanem a komoly és tiszta kiindulópont, ami annak idején az oltárhoz vezette Őt és társat adott neki. Egy-egy kimerevített pillanat, vallomás ez egy sebesen száguldó, néhol akár közönséges, tomboló, érzéki hazugságtengerben ami helyreállítja az egyensúlyt. Nos, ezt a megkerülhetetlen, őszinte pillanatot keresem, keveslem most éppen az Örkény színház darabjában, az igazgató úr prezentációjában. Nehéz négy évad után is pontosan, lelkesen szigorú szabályokat, ritmust tartva játszani egy ilyen feszes játékot, de a rendezői koncepció, mondanivaló nem működteti a vázolt rendszert, csupán helyettesítheti azt, több veszteséget, mint nyereséget hozva. Itt az ideje, hogy végre valaki komolyan véve szórakoztató, nemes feladatát, megrendezze példaértékű előadását ebben a műfajaban!
Az első felvonás billegve egyensúlyoz hangulat és unalom határán, nem passzol. Néhány Katonás, attraktív megoldás pótolja a pontatlan ritmus okozta veszteséget, de nincs főszereplő, aki mellé a néző figyelmével odaállhatna, drukkolhatna. A zene és szöveg gyakran üti egymást, ahelyett hogy építenék a cselekményt. A nézőtéren végignézve megfogyva bár, de él a középosztály, úgy fest a közönség nem cserélődött ki a színház terveinek megfelelően.
Javulást vártam a második felvonástól s lám megadatott, ebben vitathatalan érdemei vannak a Pinchard házaspárt alakító Csuja Imrének és Timár Évának, akik messze a legjobb teljesítményt nyújtották ezen az estén, felmutatva mindazt, amit addig hiányoltam. A régebbi címlap szerint a szereplők sorában történt már néhány változás, kíváncsi lettem volna például Széles László alakítására Mácsai Pál, Hámori Gabira az egyetemi hallgató Törőcsik Franciska helyén. Általában a férfiak teljesítménye bizonyult egyenletesebbnek, a hölgyek igyekezetét a rendezés erősen korlátozta. Elsöprő erejű, katartikus élmény helyett, újra elégedetlenül távoztam a színházból. Bár a célt egyáltalán nem tartom elérhetetlennek.
A második felvonás végére egyébként, előkerült a nézőtér hülyéje is, az első sor közepén helyet foglaló fiatalember minden jelenetet szólóban elkövetett vastapssal jutalmazott, a tapsrend alatt pedig felugrálva helyéről ütötte, rúgta a színpadot. Idegi problémák, vagy erős ittasság magyarázhatták hangulatát, nem gondolom hogy a látottaktól veszítette volna el a fejét. Viszont felidézte számomra Hofi Géza történetét, aki ugyanezen a színpadon hasonló fegyelmezetlenséget tapasztalva levonult a színről, míg a delikvenst el nem távolították. Istenem, hogy hiányzik innen Hofi, a végeláthatatlan nevetés a szűk széksorok, fáradt nézők, csalódott értelmiségiek, keserű színészek közül!
