Magyar színház, Guelmino Sándor
„ Miért nem hiszed el hogy szeretlek, hisz nincs szükségem rád ”
A szigorú jegykezelő kidobónéni , talán zokon véve a látogatást terel bennünket a nézőtér helyett a színpad felé. Bár nem érkezünk korán, a hét perccel hét után felgördülő függönyt el nem mulasztanánk, ám kendőzetlenül a színre ültetett színészek, egy metronóm ritmusán feszülő közönség és csupán néhány üres hely vár ránk.
Tennessee Williams darabjai sok évtizedes sikerszériájuknak köszönhetően a címváltoztatások időszakát élik Budapesten, talán az internetes keresők jobb, naprakészebb találatainak érdekében. Szerzőként biztosan frászt kapnék az állandó, méretre igazítástól de sajnos és hálistennek ez nem az én problémám. A darab a szeretetről, hazugságról, érdekről és igazságról mesél feketén-fehéren, egy tehetős család életébe engedve betekintést. A szürkéskék jegelt díszletben a fehér és fekete tárgyak és ruhák adnak nyomasztó arculatot az előadásnak, a sötét szín túlsúlyát nem enyhíti sem a gyerekek tiszta fehér öltözéke, sem Édesapa új fehér köntöse s legkevésbé Brick félmeztelen igazsága. A cselekményt Balsai Móni kamaszos melleinek látványa zárja körkörös, balladisztikus szerkezetbe.
A súlyos feszültségből végre elstartolt előadás nehézkesen halad, a címszereplő keserves munkával felépített jelenete a férjét játszó Pál Andrással újra és újra kipukkad, túlmozgottnak és nagyszínpadinak érződik, bár a színésznő talál szép és valóságos pillanatokat a lendületes játék levegővételeiben. Megvillanásaival mindenesetre kíváncsivá tett tatabányai Nóra alakítására. Brick játéka vagy hangos vagy kevésnek bizonyul, a rendezés pedig bedőlve Williams stílusának túlhangsúlyozza alkoholizmusát. Szélyes Imre néhány felesleges gesztusát leszámítva meggyőző szerepében, felesége Császár Angéla jó szereposztásban találta magát, jelenléte mértéktartó de megfelelő sűrűségű, Szatmári Attila hazavihette volna a tejfölt ziccer epizódszerepével, akár Szűts Sándorral megosztva, de kibontakozásukat a sors vagy a rendező nem engedte. Igény lett volna rá. Nagyszerű negatív szerepében Ruttkay Laura, íves alakításának csúcspontja a groteszkbe hajló nevetőgörcs, ami igazán emlékezetes marad, Sipos Imre pontosan rátalált a tér követelte visszafogott intenzitásra, játékstílusához igazítva a többi szereplőt egységesebb, élesebb helyzeteket teremthettek volna a résztvevők, ami egyébként az előadás eltökélt, de meg nem valósult szándéka.
A kegyetlen egyszázharmincperces felvonás ellenére az előadás építkezik, a színészek teljesítménye pedig javul- megjegyzem ez általános tapasztalat manapság, néző, színész és színdarab összehangolódása a darab időtartama alatt, és nem a kezdéssel ,felütéssel egyidejűleg történik meg - még őszintébb, halkabb de intenzívebb, egyszerűbb megoldásokkal messzebbre, magasabbra vezethetne.
Dramaturgiai és fizikai felfrissülést, megkönnyebbülést hozott az előadás fénypontja, amikor az elválasztófal megnyílt, a széksorok, páholyok láthatóvá, a levegő pedig belélegezhetővé vált. Farkasszemet nézve az ósdi nézőtérrel eszembe jutott a fővárosi igazgató, aki lelkes egész napos, 10-től éjfélig tartó rendszeres munkájával a nagyszínpadon „elpróbálta” a műszak fizetését, elképesztő rezsit produkálva. A régi színház magas fogyasztású lámpaparkjával, fűtési költségeivel, kopott már-már cirkuszi eleganciájával először látszott valóban elavultnak a szememben, bár eddig is főként a személyesebb, stúdiótér érdekelt.
A nézőtéren ülőkről szólva, az arckifejezések elkeserítő állapotokról árulkodnak, a hangosan meg-megszólaló telefonoknál csak az erre dühösen vicsorgó önkéntes rendteremtők reakciói döbbenetesebbek. Általános meglepetésre épp az egyik bekapcsolt telefon tulajdonosa kedveskedett a játszóknak virággal és személyes ajándékkal az előadás végén.
Nem üres kézzel távoztam, a fent kiemelt mondat, a testvérek harca és a megelevenedő figurák villanásai hazakísértek. De emlékszem még a napokig kísértő előadásokra , amiket lassan magam is csupán hírből ismerek, és hiányoznak.
