Az iráni származású, elnyugatiasodott hölgy saját könyvéből írt, első rendezését láttam tegnap éjjel, amiben a karibi kalózlány Keira Knightly, a Na-vi Sam Worthington, a mexikói fűszerezésű Eva Mendes és a francia konyha stílusát képviselő, Guillame Canet fulladt bele.
A történetben a jómódú newyorker fiatal és gyermektelen (!) házaspár úgy dönt, hogy féltékenységgel és apró hazugságaikkal tovább mérgezik éppen ellaposodó kapcsolatukat. A tipikus amerikai történetben, hőseink nyugodt életüket önmaguk bűvöletében élik hatalmas, lakás méretű konyhájukban, amíg csekély érzelmi intelligenciájuk eredményeként végleg elveszítik egymást. A férj egy philadelphiai kiküldetésen csinos kolléganőjével, a feleség régi kedvesével találkozva kerül próbatétel elé. Bár eltérően viselkednek az adott helyzetben, mindketten elbuknak. Az első találkozás alkalmával egyértelműen felajánlkozó feleség végül elhazudva, megtagadva vágyát és Alex szerelmét szinte érintetlen marad, önmagát elárulva, férje pedig testi vágyának és kihűlő félben lévő házasságának eredményeként beváltja felesége félelmeit, szintén árulóvá válik, saját becsületét veszíti el. Mindketten magukat csapták be, egész életük ezeken a csúsztatásokon alapult.
A sztori vesztese az örök második, a bánatos szerelmes Alex, aki képtelen továbblépni és viszonzást keresni máshol, ezzel lerombolva önbecsülését. A csábító Laura kifejezetten szürke, megélt tragédiája nem érzékelhető, nem valóságos. Érthetetlen. A jelenetek végén rendszeresen tv-sorozatba illő, több másodperces játéklehetőséget kap, amivel következetesen nem él, nem ábrázol semmit. Rutinos megmondó ember a második házasságát taposó barát, pozitív szereplő pedig az összes bánatos kapitalista nyavalygást végighallgató Lucy, aki kitűnt egyszerű, magabiztos és visszafogott játékával. Újra bevált a régi sikerrecept, kutya vagy gyerek szereplése mindig lendít a dolgok menetén.
A produkció a színészek hírnevére és játékára alapoz, de képeiben, szituációiban unalmas és mesterkélt hatást kelt. A főszereplők unszimpatikusak maradnak, őszintétlenségük, gyengeségük és konok ostobaságuk okán. Nincs színük, nem jók és nem is rosszak, nem elég vonzóak vagy szenvedélyesek, motiválatlanok, élethelyzeteik pedig nem csak tőlünk, de az európai mércétől is messze távol vannak, idegenek. Egyedüli emlékezetes, érzékletes helyzet a visszatérő éjszakai taxizás, ahogy vitetik magukat italtól-italig, bár messze a Blanche-i* mélységektől, részletességtől.
Bár önmagunkkal szemben, valóban könyörtelen őszinteségre mindenkinél nagyobb szükségünk lenne, a nézők kommentjeit áttekintve ők nem ezt a filmet látták, az igény az egyenességre, az igazságra, fel sem merült bennük, sajnos a történtek felszínét kapargatják csupán. Összefoglalva a látottakat, nem ajánlom a mozit, romantikus filmnek száraz, a dialógok tinédzserek szájából is megmosolyogtatóak lennének, a legerotikusabb jelenet arab stílusú, kombinét villant, még számomra is prűd, ami nagy szó. Nagyon vártam a végét, ami még egy jó pontot hozott, pregnánsra sikerült.
*Tennessee Williams- A vágy villamosa c. drámájának hősnője
