Laza 45 perces várakozás után hangzott el a fenti kérdés, a láthatóan nem tiszta tudatállapotú, exkommandós szanitéc szájából, aki mentőorvosként végre a segélyhívás helyszínére ért, nem írhatom hogy sietett, mert nem így történt. Futó pillantást vetett a darabosan törött bokámra és szakadt szalagjaimra, majd bepakoltak a duzzogóba (a mentőautó betegeket szállító része) és - könnyes, végső búcsút véve a kispályás futballtól - egy új világ, az éjszakai sürgősségi felé vettük az irányt.
A rettentő humorosnak szánt kotyvalék, elvileg a fentiekhez hasonló nézői tapasztalatok alapján lett túlgondolva. Mindez egy zenés, komoly-komolytalan munkával tákolt, tökéletes és aktuális témaválasztás, egy érett, várva-várt lehetőség elpocsékolása, rosszkedvű nézőknek ajánlva(?), Feküdj be te is felkiáltással. Hofi azt mondaná, ilyen könnyen nem kapnak meg!
Már éppen elhelyezkedtem az eltulajdonított fotelben, amikor jegyét lóbálva megérkezett a jogosult hölgy, kiderült, hogy álló jegyemet a szó legszorosabb értelmében használhatom. Végül a földön kötöttem ki, sajnos nem az elsöprő élmény hatására.
A fent vázolt szerkezet erősebb pillére a dokumentumfilm jellegű, egészségügyi alkalmazottak riportjaiból összevágott vetített anyag, ami miatt mégis megéri megtekinteni az előadást. A szereplők szórakoztató, elgondolkodtató vagy éppenséggel tragikus történetei élethű képet festenek a magyar valóságról. A szimpatikus „veterán” mentőápoló anekdotái, elhivatottsága -ami egyébként a többiekre is jellemző- a citológus, boncnok, gyermekorvos problémái és szabadon választott szolgálata valóban becsülendő. Azonban a nemélekvisszapénzzelésvénnyel szövegű betétet, a J.Á.N.O.S. kórház nevesítését, Eperjes kifigurázását, a kultúrmunkások megélhetési kényszerűségeinek felemlegetését, pláne a politikus jelenetben Hitlerként süvöltő jobboldali képviselő megjelenítését nem bírják el, nem ellensúlyozzák a vetített interjúk, pedig szerepük fontosabb, messzebbre vezetnek.
A színpadi történetek felvillanó drámái is erőtlenek, a halott édesanyja után kutató fiú hányattatása érdektelen, komolytalanságában humorát is elveszti, Szirtes Ági mentősét a színésznő rutinja menti meg, Tarros jelenettel mászik ki a csávából, a többi fiatal szereplő elvész a tömegben. Az első értékelhető jelenet Kun Vilmos beteglátogatása, színrelépésével végre történik valami, megszólal valaki és egy kávéautomatával is lejátssza az addig megjelenteket. Az előadás szempontjából ez igen szerencsétlen, egy főiskolai vizsgadarabtól is kevés amit látunk, csupán bonyolított helyzetgyakorlatok, összevisszaságukban egyensúlynak nyoma sincsen. Lenyűgözően laza rendezés.
Elvitathatatlan érdem viszont a kérdés feltevése szolgálatról, halálról és annak elfogadásáról. Az egészségügyben dolgozók fő problémája a finanszírozási, megélhetési kérdéseken túl az élet és a halál kérdéseire adott válasz. Az elengedés, a szorgalmas, elhivatott és szívből segítő emberek visszatérő problémái, hogy mások gondját-baját cipelik a hátukon. Túlnőnének emberi mivoltukon és lehetőségeik alá vagy fölé pozícionálva magukat mentenek életet, élik sikerüket és vesztenek el betegeket, kudarcuknak tulajdonítva azt.
A boncmesternek tanuló fiatalember szavai szerint a mai magyar halott általános jellemzői a kissé megnagyobbodott szív, 30% korom fedte tüdő- vidéken is!-, megnagyobbodott máj és bélrendszeri gyulladás, esetleg daganat. Szó esik még a közelgő halál elfogadásának stációiról is, az állapot összetettségéről, nem egyféle reakció, inkább egy érzelmi mozaik kialakulásáról, amelyben legerősebb támpontunk a humor. Azt hiszem a színpadon történtek is ezt a humort keresik, ami történet híján -és ez lehet az alapvető hiba- kiegyensúlyozatlan, erőltetett poénkodás csupán, unalmassá rajzolt karakterek elénk ömlesztése. Nem tetszett.
